Egyik pillanatban hiszem, hogy nem vagyok szerelmes, a másikban meg tudom, hogy az vagyok.
Olyan nehéz lélegeznem is... Beszélnem is... Még fájnom is nehéz.
Csütörtökön egy barátommal megyek vacsizni... remélem nem lát bele többet. Nem szeretnék fájdalmat okozni neki.
Így is eléggé mélyen van Ő is.
Miért van az, hogy egyszer olyan jól vagyok máskor pedig úgy érzem, hogy itt a vég.
És mikor arra gondolok, hogy milyen jól voltam akkor nem erőt merítek belőle... hanem elkeserít.
Megint nem fogok aludni, vagy ha igen, Róla fogok álmodni...
Lázas rémálmok...
Utoljára két hete éreztem ezt...
"A KIMONDHATATLAN
A szived majdnem megszakad,
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,
oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.
S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati
nyöszörgés kinlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfuj, mint pókhálót a szél."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.