De előtte még T majdnem szerelmet vallott pár hete. Hogy az a bizonyos este, másfél éve, élete 10 legjobb pillanatában benne volt. Hogy az érintésem milyen meghatározhatatlan érzéseket keltett benne, hogy a csókom, a p...-m milyen finom és felejthetetlen volt, hogy nem tudja mi a varázsom, hogy ez egy titok és köti hozzám valami, és most már Ő és én biztosan jól kijönnénk egymással. Hogy sokat gondol rám, hogy szexuális fantáziájának felében én szereplek. Mindeközben azért ott van a barátnője. És ha most azt gondolná bárki is, hogy mindezeket csak azért mondta, mert meg akar dugni, akkor ellent kell mondjak. Bizony, hogy nem. Annyira tart attól, hogy velem találkozzon, hogy különböző kifogásokat talál. Persze a nagy vallomás azt is tartalmazta, hogy miért: pont azért, mert ha kettesben maradunk rám ugrik. Mintha ez törvényszerű lenne...
És miközben hallgattam az Ő kis vallomását arra gondoltam, hogy már nem bírnék vele lenni. Bármennyire szerelmes voltam belé anno, a sok hazugsága, amibe belebetegedtem... azokat már nem tudom feledni... Nem megy. Szeretem, mint a családtagjaimat. És aki ismer, az tudja, hogy azt szoktam mondani, hogy Isten a barátaimmal kér elnézést a családomért. Szóval az ember szereti a családját, de az idegeinkre másznak, arról nem beszélve, hogy minél ritkábban beszélünk és még annál is kevesebbet találkozunk, annál jobb a kapcsolatunk. Sajnos T egy alkalmat sem hagyott ki, hogy el ne mondja, mennyire finom az ízem, mennyire sokszor gondolt rám, satöbbi, satöbbi. Illetve mindig Ő keresett engem. Még ha össze is vesztünk maximum 2 hétig tartott a mosolyszünet, aztán T megkeresett. És kezdődött az egész előlről. Elértem azt, mit sosem hittem volna. Én voltam neki fontosabb, nem Ő nekem. Az első ösztönös érzésem nem is volt más, mint elégtétel. Nagyon mély elégtétel. Aztán eszembe jutott, hány éjszakát sírtam és könyörögtem végig anno, hogy azt érezze, amit én. S lám, mikor megadatott, már nem akartam. Visszacsinálni azonban nem tudtam.
Igaz, mindezek ellenére T-vel imádok beszélgetni, Rendkívül okos és művelt, ám meg kell hagyni, hogy szemellenzős és néha hihetetlenül primitív. Azonban senkivel nem tudtam soha úgy elbeszélgetni, mint vele. 4 órákat egy huzamra, legyen akár arról szó, hogy csak a kultúrsznobok nézik meg a van Gogh kiállítást, hogy nincs isten, és én lelki szegény vagyok, mert néha elmegyek templomba. Vagy akár arról, hogy a szépség relatív. Esetleg a vallás értelméről.
Aztán már tényleg meguntam. Beadtam neki, hogy megátkoztam, hogy sose felejtsen el, és kötődjön hozzám. És bejött. Mindig figyelmen kívül hagyta, hogy jobban ismerem, mint az a nő, akivel 10 évet élt együtt. És, hogy miért? Mert a lelki társam. Volt. Beadtam neki tehát, hogy megátkoztam, ezért érzi, hogy valami összeköt minket, hogy sokat gondol rám, hogy nem feledi az ízemet. Persze már tudtam mit reagál: hogy ez hülyeség. Mondtam neki, hogy tegyünk egy próbát. Ne beszéljen velem, lássuk, meddig bírja. A legtöbb eddig majdnem 4 hónap volt. Wow. Belement, de annyira, hogy még az msn-jéről is letörölt. :-) Mit ne mondjak, megnevettett. És bosszant egyszerre, ekkora hülye nem lehet, hogy nem látott át az egészen. Bár Ő az egyértelmű "menj a picsába"-ból se ért....
Szóval múlt héten hétfőn T "végleg" eltűnt az életemből. Közös barátaink, és azok is, akik csak az enyémek, de volt szerencséjük végigasszisztálni mindent, már csak röhögnek ezen. "Még, hogy T végleg?! A Te életedből? Ugyanmár!"
És bevallom, ettől tartok én is. Na meg attól, hogy mintha az, amit annyira kívántam hosszú éjjeken leányszobám mélyén, sírva a viszonzatlan vonzalomról, mégis valóra vált.
Ekkor még csak poénból írtam azt az iwiw-re, amit írtam.
Nem tudtam, hogy ezzel újabb lavinát indítok el. Pontosan 6 nap múlva, este 11-kor kapok egy sms-t. A feladó J. Persze beletelt egy percbe, mire azonosítottam a számot, mert a telefonszámát természetesen kitöröltem a mobilomból, mikor szakított velem. Éjfélkor vettem észre az sms-t. És el nem bírtam képzelni, hogy mit akar.... Csak vágytam arra nagyon, hogy azért írt, mert nem volt elég 5 hónap arra, hogy elfelejtsen... Persze nem írtam vissza.
Másnap reggel vésztelefonálások, smsezések és mailezések, gyors vázolásra a barátnőknek barátoknak, hogy megint fennforgás van. T alig, hogy elkotródott, most itt van J. Felkavart.
Persze, tudtam, hogy válaszolni fogok. Szerintem mindenki tudta. Talán ha 2 sms volt kimért, utána beindultak a kis kétértelmű megjegyzések. Eleinte még tartottam is magam, de én sem bújhatok ki önmagamból, szerettem volna tudni, konkrétan mi a faszt akar tőlem?!
Persze az indok - nem írom le, mert ez bukta lehet, bár ez az egész így is az, ha megtalálja bármelyikük is:) - érthető volt, még ha nem is volt egészen logikus. Nem lehet engem elfejteni. Ahh, már megint ez a mondat?! Miért ver engem a sors?! És ezt még számtalan követte...
Kicsit szívattam, nem árnyaltan rákérdezett, van e valakim - neki van, V kisasszony, igen, tudom, beteges vagyok, hogy tudom, de könyörgöm, nem tudom, szerelmes voltam e J-be anno, ezért érthető, hogy akkor nyomoztam még utána. Arról meg már nem én tehetek, hogy ha azóta is együtt vannak -, én pedig kis geci módon, oly módon tértem ki, hogy azt vonta le belőle, hogy van kedvesem. Hülye lettem volna neki elmondani, hogy azóta, mióta szakítottunk, maximum összeborultam egy-két csók erejéig valakivel, de már komolyabb nem történt....
Holnap folytatom, most fáradt vagyok. De lehet, hogy csak hétvégén.. Meglátjuk....
Huhh, de hiányzott már, hogy kiírjam magamból...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.